Második gyűjtésemben művészettörténeti példákat próbáltam keresni a témámra.
Két olyan alkotót említenék meg a következőkben, akik ugyan nem szorosan, de kapcsolódnak a diploma témámhoz, Katarzyna Kozyra-t és Cindy Sherman-t. Náluk, mint alkotói módszer jelenik meg testük alkalmazása, ami segítségével különböző társadalmi kontextusba helyezik bele magukat. Szerepeket játszanak el. Olyan szerepeket, melyekkel a társadalom ruházza fel a nőket és a férfiakat egyaránt. Például Kozyra Cheerleader című videoklipjében a nőiesség és a férfiasság összes kliséjével bújik a pop-rock csillag szerepébe. Cindy Sherman fotóin pedig megmutatkozik a nő, mint a voyarisztikus fantázia tárgya. Sherman fotóin keresztül a 70-es és a 80-as évek tipikus, a filmvásznon és a televízió képernyőjén megtestesülő női ideálokat és szerepeket ismerhetjük meg, míg Kozyra videóin keresztül pedig a mai mesterkélt szerepeket, mint például az operaénekesét és a transzvesztitáét. Az én képeimen pedig korunk nemtelen ideáljai fognak visszaköszönni. A nemi szerepekkel nagyon sokan foglalkoztak már, de engem a szerepváltozások illetve a testkultúra változás következményeként létrejövő test és külső érdekel.
Phillip Toledano: A New Kind of Beauty sorozata
Toledano is az újfajta szépségről beszél, s arról hogy a mai korban az emberek újraalkothatják magukat. Míg ő a sebészi beavatkozásig megy el, én arról a fajta újraalkotásról beszélek, melyhez nem kellenek műtőeszközök. De lényegében mind a két sorozatnak ugyanaz a mozgatóereje. Nagyon érdekel engem a sebészeti oldala is az újfajta szépségnek és a sorozatom folytatásaként egy önálló anyagot el is tudnék képzelni ebben a témában.
Vanessa Beecroft
Helmut Newton
Helmut Newton: Jönnek, 1981
Nagyon szeretem Newton képeit, de példaképként igazából ezt az egyet szeretném megemlíteni. Szakdolgozatomat Művészet és divat címmel írtam, melyben arra kerestem a választ, hogy hol vannak a határok, eggyé tud-e válni a kettő. Szerintem ez a kép egy tökéletes példája az összeolvadásnak, ahogy Newton a divat vizuális eszközeit használja egy művészi fotográfia elkészítéséhez. A diplomamunkám során arra törekedtem, hogy a képeimet áthassa a divatfotográfia hangulata, de mégse váljanak azzá.
George Hoyningen-Huene
Huene fényképein egyaránt érezhető a szürrealizmus és a görög kultúra hatása. Az 1930-as évek meghatározó fotósa volt, aki szobrokként fényképezte le modelljeit, így idegenítve el a hétköznapit. Istenszerűre fotózta az embereket, ideálisnak és tökéletesnek mutatva őket. A szoborszerű ideál ábrázolásmódja miatt tartom példaképnek.
Leni Riefenstahl
Az ideál ábrázolása miatt tartom őt is fontos előképnek.
Szerintem kihagyhatatlan ebben a sorban a média test reprezentációja. Arra gondolok, ahogy a tömegmédia mutatja be a nőt.
http://www.balkon.hu/balkon05_07_08/02ivanyi.html
http://www.mediainfo.hu/interjuk/interview.php?id=67
Valóban nagyon fontos, hogy a tömegmédia miként reprezentálja a nőt. Második szigorlati dolgozatom során a mai nőkép kialakulásának okára kerestem a választ. Ebből említenék meg néhány gondolatot.
A nőkérdés nem új keletű. Virginia Woolf Három adomány című művében jól végigkövethető az a folyamat, ahogy a nők a történelem során egyre több társadalmi jogot tudtak kiharcolni maguknak. Először elérték, hogy választójoguk lehessen, illetve már néhány egyetemre bekerülhettek. A hatvanas évektől indultak el az úgynevezett feminista hullámok az Egyesült Államokban, majd a hetvenes években, Európában is. De ma már teljesen más kérdések vetődnek fel a nőkérdéssel kapcsolatban, mint a hetvenes években, hisz a nők már minden hivatást betölthetnek, bármelyik egyetemre bejuthatnak. Ma az új családformákkal kell foglalkozni, ahol a nő többet keres a férfinál és egyre gyakoribb jelenség, hogy szülés után a férfi marad otthon a gyermekkel; a szingliséggel; és az új nőszereppel, ami az anyaszerep mellett jelent meg, a sikeres, mindenre képes nőé.
Mikó Imre a Nőink hivatása című, 1860-as években írt közleményében négy pontban fogalmazta meg a női kötelességet, ebből idéznék hármat.
„ A magyar szépnem egyik fő teendője: a természethez a lehetőségig visszatérés s életrendjének egyszerűsítése. Második lényeges női kötelesség: a házi rendtartás, takarékosság, az időnek hasznos foglalkozásokban töltése. Harmadik női kötelesség: háziasság, vérhűség s erkölcsi tisztaság a családi életben.” – A nő és hivatása: in: Mikó Imre: Nőink hivatása, 296-297.oldal, Fábri Anna szerkesztette, Kortárs Kiadó, Budapest, 1999
Ha ma íródna egy közlemény, melyben a 21. századi nő kötelessége lenne megfogalmazva, akkor az mennyiben térne el Mikó Imre írásától? Szerintem meglepő módon nem különbözne, inkább csak kiegészülne. A természethez a lehetőségig visszatérés, ma az egészséges életmódban, táplálkozásban jelenik meg. A házi rendtartás, takarékosság, háziasság, vérhűség s erkölcsi tisztaság a családi életben, mind érvényesek ma is. De mindezek mellett megjelenik a szakma elsajátítása és az önálló pénzkeresés, mint új feladat. A klasszikus családmodell ma már nem gyakori, miszerint a nő kötelessége „csak” a háztartás, és a gyermeknevelés. A mai családmodell megtart mindent a klasszikusból, csak kiegészül azzal, hogy mindemellett a nő betölti a pénzkereső szerepét is. Sőt egyre többször lehet hallani arról, hogy a nő veszi át a családfenntartó szerepét és a férfi feladata a háztartás és a gyereknevelés.
Akkor milyen is a modern nő? Sikeres és egyben „tökéletes”anya? Lehet-e egyszerre mindkettő? Hogyan vált vágyottá az önálló, érvényesülni tudó női szerep a lányok számára? Egyik okként az 1959-ben megjelenő Barbie-babát szokták felemlegetni. De valóban lehet-e egy alig harminc centis plasztik babának akkora hatása, hogy megváltoztassa a társadalmi szerepeket, és ha igen, akkor hogyan?
Cindy Sherman és a női szerepek
Laura Mulvey szerint a nő a filmvásznon, mint vizuális kellék, mint szexuális objektum jelenik meg. A néző tekintete azonosul a férfi főszereplőjével, így a nézői tekintet szkopofilikus, voyerisztikus. Sherman képei az aktív férfi tekintetet hívják életre.
1977-től 1980-ig dolgozott az Untitled Film Stills című sorozatán. Ezeken a fekete-fehér képeken Sherman különböző női típusokat alakít, olyanokat, akiket jól ismerhetünk a régi filmekből, a film noir-okból. Képein sok azonos karakter jelenik meg, így alkotva mini csoportokat a nagy sorozaton belül. Sherman ismerős, de azonosíthatatlan filmhősnőket játszik el, mindig az őket legjobban bemutató jelenet közben. A karakterek magukba foglalják az olcsó prostituáltat, aki köntösben és martini-s pohárral a kezében látható, a csíntalan könyvtáros nőt, a fiatal titkárnőt, a kéjes alsóosztálybelit, akit az olasz neorealista filmekből ismerhetünk, és az ártatlan menekülőt. De a csábító szerepében is feltűnik néhány munkájában.
Cindy Sherman nagy szabadságot hagy a nézőnek. Nem mutatja meg a jelenet előzményeit vagy a következményeit, képei, mint egy filmből kiragadott snitt tárul a szemünk elé, ahol a cselekmény menete a néző fantáziájára van bízva.
Sherman következő sorozata a Rear Screen Projections címet viseli. A korábbival szemben ezek a képek színesek, és nem a régi filmek nőkaraktereit jelenítik meg, hanem a hetvenes évek televízió műsoraiban látható fiatal, középosztálybeli nőt ábrázolják. Sherman ezeken a képein, korhű viselkedés közben mutatja be szereplőit. Például a magabiztos és független városlakót láthatjuk, aki az utcán issza a sört. Ezek a karakterek pontos másaik a hetvenes években futó The Mary Tyler Moore televíziós sorozat főszereplőjének.
A kritikusok bírálták Shermant azért, mert ők úgy látták, hogy képeivel csak még jobban megerősíti a szexista sztereotípiákat.
Sherman a képein megjelenített nőkkel nem azonosul, mint individuum, csak eljátssza azt, amit a társadalom színpadán „elő kell adni”. Ami megjelenik a képein, az nem más, mint csupán egy közösség által meghatározott nemi szerep.
Cindy Sherman kritikai hozzáállása nem csak művészmunkáiban jelenik meg, hanem divatfotóiban is. Nem meglepően, Sherman nem azt ábrázolja ezeken a képein, ami az akkori és a mai társadalmi elvárás a divatfotókkal szemben. Ő modelljeit buta, zilált, bús, vagy túlzottan ráncos állapotban mutatja be. Ezzel tiltakozva a címlapokon megjelenő nőkép ellen.
Nemi zűrzavar Katarzyna Kozyra tolmácsolásában
Hogyan lehet felforgatni a kulturális nemi szerepeket a test segítségével? Erre a kérdésre választ kapunk Katarzyna Kozyra munkáival.
Karatzyna Kozyra munkásságával a Ludwig Múzeumban megrendezett Only in art dreams come true című kiállításon ismertem meg. Műveiben az élet fontos kérdéseire keresi a választ: identitás, önazonosság, halál. Ezen a kiállításon látható videói a nemiség, az identitás köré szerveződtek. Olyan világ részesévé válhattam Kozyra művein keresztül, mely számomra idegen és bizarr. Végigkísérhette őt a néző, egy olyan úton, hol afelé halad, hogy saját “álmát” megvalósítsa, hogy igazi nő és opera díva legyen. Ehhez az átváltozáshoz két, számára fontos embert kért fel mentorának. Az egyik Gloria Viagra, aki egy transzvesztita DJ és énekes. Tőle tanulja meg az igazi nőiességet. Ami elég provokatív, hogy egy biológiailag férfi mutatja meg egy nőnek, hogy mitől lesz “igazi nő”. Elég erős párhuzamot érzek ezen a területen Kozyra és Cindy Sherman munkái között. Cindy Sherman első munkájától kezdve azon dolgozott, hogy rávilágítson a nők helyzetére a társadalmon belül. Az öltöztetős babán keresztül, ki nem tud szabadulni helyzetéből, a különböző festmények remake-jein át, hol a nők, mint a férfiak szexuális tárgyaként, vágyaként jelennek meg. Szerintem azzal, hogy Kozyra egy transzvesztitát kér meg arra, hogy csináljon belőle igazi nőt, ítéletet mond a férfiak felett. Az “igazi” férfi számára az; az igazi nő, akinek mű mellei, mű szája, mű haja van, és úgy gesztikulál, akárcsak egy transzvesztita. A férfiak kvázi transzvesztitaként szeretnék látni a nőket? Mind a ketten saját testüket használták ahhoz, hogy bemutassák a különböző nőtípusokat. Kozyránál láthatunk például tündérmesékben szereplő hercegnőt, popsztárt, operadívát, vagy akár a végzet asszonyát. De ha kell, nem csak nőt játszik, hanem eljátssza a transzvesztitát is, vagy akár egy kasztrált kisfiút. Kozyra műveiben az imitáció a lényeg, hisz maga a test az, amit eljátszik.
Korunk ideológiája szerint mindenki azt teheti, amit akar, így létrehozhatunk egy saját világot a magánszféránkon belül. „Egy olyan korban, amelyben az egyén felelős a sorsáért, a test az emberek „identitás-projektjének” egyik terepe.”- Giddens, 1991 in: Pszichológia és feminizmus, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008 in: Kathy Davis: Túl a test modern és posztmodern olvasatain, 225.oldal
Testünk az, ami a felgyorsult világunkban a legtöbb információt árulja el rólunk, a legrövidebb idő alatt. Magába foglalja, hogy kik vagyunk, általa besorolhatóak vagyunk nemi, faji, társadalmi kasztokba.
„Judith Butler szerint a nők nemcsak nem születnek nőnek, de nem is teszik őket azzá; inkább elsajátítják a nemre vonatkozó kulturális előírásokat. A test az a terület, amelyen az egyének előadják a nemüket – gyakran a heteroszexuális normáknak megfelelően, de néha ezeknek ellentmondva, így okozva „nemi problémát”.
Kozyra és Cindy Sherman is előadják a szerepeiket, a kulturális előírásnak megfelelve, vagy éppen annak ellenszegülve.
Hogy is mondják? Lájkolom!